Dalriada - Szent László (Részlet)

Ide, ide, jó vitézek! Gyűjti népét Laczfi Endre; Hát egyszer csak vad futással Bomlik a pogányság rende; Nagy tolongásnak miatta Szinte már a föld is rendül; Sok megállván, mint egy bálvány, Leragad a félelemtül. Sokat elüt gyors futtában A repülő kurta csákány; Sok ki sem mozdul helyéből, Maga rab lesz, lova zsákmány. Foglyul esett a vezér is Atlamos, de gyalázatja (Nehéz sebben vére elfoly) Életét meg nem válthatja. Fel, Budára, Laczfi Endre Számos hadifoglyot indít; Annyi préda - annyi zászló Ritka helyen esik, mint itt. Rabkötélen a tatárság Félelemtül még mind reszket, És vezeklik és ohajtja Fölvenni a szent keresztet. Hogy elértek Nagy-Váraddá, - Vala épen László napja - Keresztvízre áll a vad faj, Laczfi lévén keresztapja. Összegyűl a tenger néző, Hinni a csodába, melyet Egy elaggott, sírba hajlott Ősz tatárnak nyelve hirdet: Nem a székely, nem is Laczfi. Kit Isten soká megtartson, Hanem az a: László! László! Az győzött le minket harcon; A hívásra ő jelent meg, Vállal magasb mindeneknél, Sem azelőtt, sem azóta Nem láttuk azt a seregnél. Nagy lovon ült a nagy férfi, Arca rettentő felséges; Korona volt a fejében, Sáraranyból, kővel ékes; Jobb kezében, mint a villám, Forgolódott csatabárdja: Nincs halandó, földi gyarló Féreg, aki azt bevárja. Mert nem volt az földi ember, Egy azokból, kik most élnek, Feje fölött szűz alakja Látszott ékes nőszemélynek; Koronája napsugárból, Oly tündöklő, oly világos - Monda a nép: az Szent László És a Szűz, a Boldogságos. S az öreg tatár beszédét, Noha kétség nincs felőle, Bizonyítá a templomnak Egy nem szavajátszó őre: Hogy három nap a sírboltban Lászlót hiába kereste; Negyed napra, átizzadva Találtatott boldog teste.