Dalriada - Szent László (2. rész)

"Ide, ide jó vitézek!" Gyüjti népét Laczfi Endre: Hát egyszer csak vad futással Bomlik a pogányság rende; Nagy tolongásnak miatta Szinte már a föld is rendül; Sok megállván mint egy bálvány, Leragad a félelemtül. Sokat elüt gyors futtában A repülő kurta csákány; Sok ki nem mozdul helyéből Maga rab lesz, lova zsákmány. Foglyul esett a vezér is Atlamos, de gyalázatja (Nehéz sebben vére elfoly) Életét meg nem válthatja. Fel, Budára, Laczfi Endre Számos hadifoglyot indít; Annyi préda, annyi zászló Ritka helyen esik, mint itt. Rabkötélen a tatárság Félelemtül még mind reszket. És vezeklik és ohajtja Fölvenni a szent keresztet. Hogy elértek Nagy-Váraddá, - Vala épen László napja - Keresztvízre áll a vad faj, Laczfi lévén keresztapja. Összegyűl a tenger néző Hinni a csodába, melyet Egy elaggott, sírba hajlott Ősz tatárnak nyelve hirdet: "Nem a székely, nem is Laczfi, Kit Isten soká megtartson; Hanem az a: László! László! A győzött le minket harcon: A hívásra ő jelent meg, Vállal magasb mindeneknél Sem azelőtt, sem azóta Nem láttuk azt a seregnél. Nagy lovon ült a nagy férfi, Arca rettentő, felséges; Korona volt a fejében Sár-aranyból, kővel ékes; Jobb kezében, mint a villám Forgolódott csatabárdja: Nincs halandó, földi gyarló Féreg, aki azt bevárja. Mert nem volt az földi ember, Egy azokból, kik most élnek: Feje fölött szűz alakja Látszott ékes nőszemélynek; Koronája napsugárból, Oly tündöklő, oly világos! -" Monda a nép: az Szent-László, És a Szűz, a Boldogságos. S az öreg tatár beszédét, Noha kétség nincs felőle; Bizonyítá a templomnak Egy nem szavajátszó őre: Hogy három nap a sirboltban Lászlót hiába kereste; Negyednapra átizzadva Találtatott boldog teste.