Dalriada - Szondi két apródja, 2. rész

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond, Pattog a bomba, és röpked a gránát; Minden tüzes ördög népet, falat ont: Töri Drégel sziklai várát. „Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt, Immár födi vállát bíborszinü kaftán, Szél zendül az erdőn, - leskel a hold: Idekinn hideg éj sziszeg aztán!" A vár piacára ezüstöt, aranyt, Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat; Harcos paripái nyihognak alant: Szügyeikben tőrt keze forgat. „Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett! Zászlós kopiával hős Ali temette; Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -; Zengjétek Alit ma helyette!" Két dalnoka is volt, két árva fiú: Öltözteti cifrán bársonyba puhába: Nem hagyta cselédit - ezért öli bú - Vele halni meg, ócska ruhába'! „S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó; Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála; Sátrában alusztok, a széltül is ó: Fiaim, hozzá köt a hála!" Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl! Mint bástya, feszült meg romlott torony alján: Jó kardja előtt a had rendre ledűl, Kelevéze ragyog vala balján. „Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még, Bár álgyugolyótul megtört ina, térde! Én láttam e harcot!... Azonban elég: Ali majd haragunni fog érte." Mint hulla a hulla! veszett a pogány, Kő módra befolyván a hegy menedékét: Ő álla halála vérmosta fokán, Diadallal várta be végét. „Vége mikor lesz? kifogytok-e már Dícséretiből az otromba gyaurnak? Eb a hite kölykei! vesszeje vár És börtöne kész Ali úrnak." Apadjon el a szem, mely célba vevé, Száradjon el a kar, mely őt lefejezte; Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé, Ki miatt lőn ily kora veszte!